Az Egyesült Államok megalakulásában nagy szerepet játszott Franciaország, amely egyrészt támogatta az amerikaiakat, másrészt számos harci tapasztalattal rendelkező francia költözött az Újvilágba. Később aztán Napóleon viszonylag olcsón átadta a Louisina-i területet, jelentősen megnövelve az új ország méretét.

Az angolokat a 19. század első éveiben Napóleon térnyerése és a napóleoni háborúk foglalták le, így a még meglévő állandó feszültségek az amerikai kontinensen kedvező lehetőséget mutattak James Madisonnak, hogy 1812. június 1-én a kongresszust háborúra hívja fel, majd június 1-án hadat üzenjen az Egyesült Királyságnak. Mindenesetre, nem volt és ma sincs a legjobb elnökök között..

Abban is reménykedtek, hogy a félmillió lakosú Kanada, amelynek kétharmada francia ajkú volt, támogatni fogja őket.

A függetlenségi háborúban megedződött amerikai hadsereg sokkal nagyobb létszámú volt, mint az ott állomásozó brit sereg (a háború kitörésekor mindössze 9777 brit katona volt Észak-Amerikában), s a napóleoni háborúk miatt korlátozott volt az utánpótlás is. Mindezek mellett az amerikai haditengerészet is megerősödött, s ekkortájt már ötezer főből és tizenkilenc hadihajóból állt.

Madison azt feltételezte, hogy az amerikaiak könnyedén elfoglalják Kanadát, de nem egészen így alakult.

Egy évvel a hadüzenet után következett a Stoney Creek-i csata, amely előtt egy bő héttel az amerikaiak megnyerték a Fort George-i csatát, s a britek visszavonultak Burlington Heights-be (a Burlington-öböl nyugati végébe). Az amerikaiak lassan követték őket, majd egy másik dandár is csatlakozott az üldözőkhöz, végül egy közel három és félezer főből álló sereg gyűlt össze, akik június 5-én tábort ütöttek Stoney Creek-ben.

John Harvey alezredes, angol felderítő szerint "az ellenség őrei kevesen voltak, és hanyagok volt; a táborvonala hosszú volt és olykor megszakadt; a tüzérség gyenge volt; több hadtestét túl messze helyezték hátul, hogy segítsenek visszaverni egy rajtaütést, gyorsan rajtuk üthetnek elöl."

Az azonban elgondokodtató volt, hogy itt összesen öt brit század volt, hétszáz katonával, akik közül 14 kanadai származású volt. S milyen szerencséje volt a briteknek, hogy ott voltak.

A brit sereggel tartott egy 19 éves helyi, Billy Green is, akinek a sógorát, Isaac Cormant az amerikaik elfogták. De miután jelezte, hogy William Henry Harrison amerikai tábornok unokatestvére (s valóban az is volt) elengedték, s hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe még az aznapi jelszót is megkapta WIL-HEN-HAR (az unokatestvér nevének rövidítése). Cserébe meg kellett ígérnie, hogy a jelszót nem árulja el a brit katonáknak.

Isaac a becsületszavát adta, s valóban nem is mondta el a brit katonáknak, csak Billynek :) Ő azután lóra pattant, s elárulta James FitzGibbon hadnagynak - igaz, ő nem tett igéretet arra, hogy titokban tartja. Ott egyenruhát és kardot kapott, majd a helyismeretét felhasználva ő is harcolt az amerikaiak ellen.

(Igaz, eggy másik történet szerint a jelszót valójában Harvey alezredes szerezte meg, aki odalépett egy őrhöz, s bajonettet tartott a torkának, mire az elárulta a jelszót.)

Az eredmény szempontjából mindegy, bár a második esetben meg kellett volna ölni az őrt, ne árulja el, hogy a britek már tudják a jelszót.

A brit katonák június 5-én 23:30-kor hagyták el a táborukat, s a csapatot Harvey alezredes vezette Stoney Creek felé. Leszedték a kovakövet, nehogy egy muskétás fegyver véletlenül is elsüljön és még a suttogás is tilos volt.

A táborhoz érve Billy Green személyesen ölt megy őrt a szuronyával. Az őr halk kiáltását azonban egy amerikai tiszt meghallotta, akivel aztán egy tomahawk végzett. Ekkor körülbelül két óra volt, de a csend megszakadt és a meglepetés ereje elmaradt volna.

Ekkor azonban a a parancsnok (John Vincent angol dandártábornok) hangosan kiáltozni kezdett, amely példát követték az emberei is. Az álmukból felriadt amerikaiak megrettenve hallgatták a hangos kiáltozást, amely miatt az ellenfél sokkal nagyobb létszámúnak tünt, s amikor előbújtak a sátraikból muskétatűz fogadta őket. A hangos kiáltozás miatt az amerikai parancsnokok hangja sem hallatszott, így az amerikai katonák nem tudták milyen parancsot kell követni. Közben a britek folyamatosan lőtték őket (már amennyire a korabeli muskétákkal lehet folyamatosan lőni), de az amerikaiak lassan magukhoz tértek, így a britek veszteségei is egyre nőttek. 

Úgy tűnt a briteknek vissza kell vonulniuk, de egy amerikai tábornok a segítségükre sietett.

Winder tábornok parancsot adott a balszárny védelmére, így rés alakult ki az amerikai vonalon, s a már felocsúdott tüzérséget támogatás nélkül hagyták. Közben a másik parancsnok, John Chandler, lövéseket hallott jobbról és kilovagolt azt ellenőrizni, azonban a lova megbotlott (vagy lelőtték) így kiesett a nyeregből és elveszítette az eszméletét.

A védelem nélkül maradt tüzérséget Charles Plenderleath őrnagy 20-30 brit katona segítségével megtámadta és az állásaikat el is foglalta. Közben Chandler magához tért, s a tüzérséghez botorkált, ahol azonban már a britekbe botlott. Nem ő volt az egyetlen, hiszen hamarosan Winder tábornok is odakeveredett, s mindkét amerikai parancsnok fogságba esett.

Majdnem fogságba esett Joseph Lee Smith őrnagy is, de neki végül sikerült megszöknie és figyelmeztette embereit, hogy vonuljanak vissza. Az amerikai parancsnokságot James Burn ezredes kapta, aki lovasaival előre tört, de szembetalálta magát az amerikai 16. gyalogezreddel, akik parancsnok nélkül bolyongtak, s akik rájuk lőttek, mert britnek hitték őket.

Végül az amerikaiak feladták, mert azt hitték, hogy legyőzték őket, pedig még mindig jelentős túlerőben voltak, így azonban inkább elmenekültek.

A csata körülbelül 45 percig tartott, de mindkét oldalon súlyos veszteségek voltak. Harvey alezredes megparacsolta az embereinek, hogy rejtőzzenek el az erdőbe, ne tudja az ellenfél milyen kevesen vannak.

Június 6-án hajnalban az amerikaiak visszatértek, de csak azért, hogy a sátrakat és élelmet megsemmisítsék, majd elvonultak Forty Mile Creek felé.

A csata közben a lováról szintén leesett és megsérült Vincent tábornok egész reggel zavartan kóborolt, s azt hitte az egész brit sereg megsemmisült. Végül hét mérföldnyire a csata helyszínétől találták meg, a lova, a kalapja és a kardja nélkül.

A brit sereg délután elfoglalta a tábort és kipihente az éjszakai csata fáradalmait. Közülük 23 fő meghalt, 136 megsebesült és 55 eltünt (ebből később kiderült, hogy 52 fő fogságba esett). Az amerikaiak közül 17 fő meghalt, 38 megsebesült és 7 tiszt, valamint 93 közlegény eltünt. Ez utóbbiből 94 fő brit fogságba került.

A fenti adatsorból is látszik, hogy a britek közül sokkal többen sebesültek vagy haltak meg, ugyanakkor az amerikai hadsereg szétesett, Harvey alezredes de facto nyert. Ennek oka elsősorban a két tábornok fogságba esése volt.

A Forty Mile Creek-be vonult amerikaiakat az ottani parancsnok vissza akarta vezényelni, de ekkor egy brit flotta tűnt fel az Ontario-tavon Sir James Lucas Yeo vezetésével, így az amerikaiak inkább visszavonultak Fort George-ba.

Másfél évnyi csatározás után a határok lényegében változatlanok maradtak, de arra mindkét fél rájött, hogy jobb a békés egymás mellett élés.

djp