A fiatal és szeszélyes királynéhoz egy őszi napon olyan látogatók érkeztek, akiket nem szívesen fogadott - bár nem is a látogatókkal volt baja, hanem az üggyel, amely miatt keresték.

1541. november 7-én Thomas Cranmer érsek és Thomas Howard, Norfolk 3. hercege meglátogatta az éppen aktuális királynét, Catherine Howardot, aki egyébként Norfolk hercegének az unokahúga volt. A Hampton Court-i látogatás célja az volt, hogy a fiatal királynét kihallgassák és háziőrizetet rendeljenek el felette. A királyné a lakosztályában szabadon mozoghatott, de azt el nem hagyhatta, s a király elrendelte, hogy az ékszereit is foglalják le, hogy szabadon leltárba vehessék őket.

Catherine hamar rájött, hogy bajban van és sírva, hisztérikusan reagálta le az eseményeket. Az érsek később így írta le az állapotát az érdeklődő királynak: "Olyan siránkozásban és elnehezedésben találtam őt, mint ahogy soha nem láttam egyetlen teremtményt sem; úgyhogy a világon bármelyik férfi szíve megsajnálta volna, ha ránézett volna: és abban a heves dühben folytatta, ahogy közölték vele, miről van szó, a tőle való távozásomtól egészen az újbóli visszatérésemig…"

Ebben a helyzetben a kihallgatás teljesen lehetetlen volt, így Cranmer távozott a palotából, de megígérte, hogy holnap visszatér.

Eustace Chapuys, a német birodalom követe szerint: „6-án este a titkostanácsosok visszatértek, és szinte egész éjszaka a király lakosztályában tanakodtak, majd másnap éjjel-nappal is tanakodtak. Winchesterben, ahol elhatározták, hogy a Hampton Court-ban a királynével együtt tartózkodók többségét elbocsátják, minden kasszát és ládát lezárnak, az ajtókat pedig őrizni fogják. Többek között a palotában maradt Canterbury érseke, aki mindenért felelős lesz.”

Cranmer másnap valóban visszatért és eléggé szokatlannak tűnő és intim kérdéseket tett fel a királyné szexuális szokásaival kapcsolatban arra az időszakkal vonatkozóan, amikor a lány Norfolk herceg házában élt. Cranmer a jelentése szerint először szigorúan akarta kikérdezni, de végül taktikát váltott és gyengéden beszélt vele.

Ez valóban hatott, mert Catherine előbb szóban, majd írásban is vallomást tett:

„Jaj, uram, hogy élek! a halálfélelem nem annyira elszomorított korábban, mint most a király jóságára való emlékezés: mert ha eszembe jut, milyen kegyelmes és szerető fejedelem volt, nem tudok mást bánni; de ez a hirtelen jött irgalom, és többet, mint amire várhattam volna, olyan méltatlannak mutatkozott meg számomra, aki jelenleg olyan méltatlan, hogy sértéseim sokkal szörnyűbbekké jelennek meg a szemem előtt, mint korábban. Irgalmasság, annál inkább bánkódom szívemben, amiért annyira félrevezetem magam az ő felségével szemben."

Persze aztán vallott az ügyről is.

Francis Dereham-ről többek között azt mondta: "És sokszor használt arra, hogy megcsókoljon, és így tett sok mással is a Házban… bevallom, ahogy korábban is tettem, hogy sokféle időkben feküdt velem ... Kétszer vagy háromszor meztelenül ...

Mindezt még nyilvánvalóbbá tette, amikor a királynak írt egy levelet: "Francis Dereham is sok rábeszélés folytán rávett gonosz céljára, és először az ágyamra feküdt ... majd az ágyban, végül csupaszon feküdt velem, és olyan módon használt fel, ahogyan az ember a feleségét szokta. "

Mindez azonban nem segített rajta, hiszen ő is Boleyn Anna sorsára jutott.

 djp