Lord Palmerston személye szinte megkerülhetetlen volt a viktoriánus kor első felében. Politikai pályafutását 1807-ben kezdte, s szinte halála napjáig aktív politikus volt. Olyannyira, hogy végül miniszterelnökként halt meg 1865. október 18-án, eléggé aktívan.

Hozzá kötődik az az anekdota, amely szerint egy francia miniszter azt mondta neki "Ha nem lennék francia, akkor angol szeretnék lenni", mire Palmerston azt válaszolta: "Ha nem lennék angol, akkor angol szeretnék lenni." Bár folyékonyan beszélt franciául, nem volt hajlandó használni a nyelvet.

A világtörténelem egyik legszemtelenebb pénzhamisítója, William Chaloner szegény családban született, de hamisító-karrierje révén jelentős vagyont és befolyást szerzett.

Kezdetben kisértékű, ezüsttartalmú pénzérméket hamisított, de hamar átállt az aranytartalmúak hamisítására, s nem vetette meg, a bankjegyeket sem.

Ekkortájt rendkívül elterjedt volt a pénzhamisítás, pedig felségárulásnak számított és halálbüntetés járt érte. A parlament, ezt szerette volna felszámolni, ezért választotta Newtont a pénzverde felügyelőjének.

Chaloner több pénzverő bandának is tagja volt, amelyek egyrészt kisebb ezüsttartalommal, másrészt aranyozott guinea-vel dolgoztak. 1692 decemberében, Chaloner, a Királyi Pénzverdét vette célba.

Röpiratokat adott ki a valuta problémáiról és olyan terveket mutatott be, amelyek ezeket a problémákat megoldják. Ötlete felkeltette a Charles Mordaunt figyelmét, aki III. Vilmos egyik régebbi kegyence volt, s így Chaloner megjelenhetett a Titkos Tanács előtt terveivel. Bemutatkozása nem sikerült, mert a Pénzverde saját hatáskörben vizsgálatot rendelt el, s Chaloner nem került vezető pozícióba, sőt vizsgálatot indítottak ellene is.

Terveivel azonban saját maga ellen is vallott, mert számtalan piti bűnőző őt is megnevezte hamisítóként, így 1696 januárjában, Newgate börtönébe került, de január 13-án Lord Montagu-hoz fordult, így kiengendték, majd február 3-án vallomást tett a Pénzverde ügyeiről. Ebben az ott dolgozókat vádolta meg hamisítással és saját magát javasolta, mint aki felügyeli mindezt, így belekóstolt Newtonba is, aki ekkor lett ott főfelügyelő.

Március 26-án a tanács arra jutott, hogy neki is részt kellett vennie a hamisításban, így rab maradt. Végül megvesztegetett néhány tanút és hét hét múlva szabadon engedték.

Chaloner következő célpontja még az előző nyomozás közben, az 1694-ben alapított Bank of England volt. A bank 1695 júniusában vezette be az új, 100 fontos bankjegyet, amelyet a hamisítás megakadályozása érdekében márványpapírra nyomtak. Ez az összeg egy munkás öt évi bérét jelentette.

Chaloner nagy mennyiségű üres márványpapírt szerzett és ő maga kezdett hamis bankjegyeket készíteni. Az első hamisítást már 1695. augusztus 14-én felfedezték, alig két hónappal a bevezetés után. Chaloner azonban végül elintézte, hogy a nyomdászt tették felelőssé mindenért. Ő maga, mivel felfedezte a csalást, még 200 fontnyi jutalmat is kapott a banktól (ráadásul a hamisítás miatti összes nyereséget is megtarthatta).

Ebben persze közrejátszott az is, hogy a bankjegyhamisítást csak 1697-től büntette a törvény. Ennek nyomán az egyik tanítványát, Aubrey Price-t 1698. június 22-én végül felakasztották.

1698-ban Chaloner újabb ötlete támadt, amelynek alapján más nyomtatványokat (pl. lottósorsjegyeket) kezdett hamisítani, azonban társai elárulták és október 6-án letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Végül, október végén elfogták.

Ő persze rögtön a többieket vádolta meg. Newton azonban, a Pénzverde akkori főfelügyelője, ekkor már hónapokon keresztül gyűjtötte és rendszerezte a bizonyítékokat Chaloner ellen, és végül az első tárgyaláson (1699 március 3-án) nyolc olyan tanút állított ki, akik Chaloner teljes pályafutását bemutatták. Chaloner őrültnek tetette magát, de a tanúk meghallgatása után az esküdtszék pár perc alatt döntésre jutott, s másnap már el is ítélték.

Chaloner a következő két hétben számtalan levelet írt, agresszív, könyörgő vagy vádaskodó formában, de egyikre sem válaszoltak.

Végül 1699. március 22-én felakasztották azt az embert aki a Királyi Pénzverdét és a Bank of Englandot akarta hamisításra használni, de végül a lottószelvény okozta vesztét.

DJP

Az Alexandre Dumas által szerepeltetett Buckigham herceg a valóságban egy kicsit más volt, mint a regényekben.

Az eredeti neve George Villiers volt, s 1614-ben került I. Jakab (1603-1625) angol király közelébe, aki - homoszexuális lévén - beleszeretett az "angyalarcú" fiúba, s magához vette a köznemesi származású fiatalembert, aki ezáltal kiütötte a nyeregből az előző kegyencet - Robert Carr grófot. (Paul van Somer: George Villiers - 1622)

Frederic Chopin a legnagyobb lengyel zeneszerző a Père-Lachaise-ben van eltemetve, de a temetése előtt a szívét kioperálták a testéből, egy konyakosüvegbe rakták, majd egyik testvére, Ludowika Varsóba csempészte a szoknyája alá rejtve, ahol egy urnába zárták és külön eltemették a Szent Kereszt templom egy tartóoszlopába 1880-ban, az "ahol a kincsed, ott a szíved is" felirat kíséretében. Mindez azonban, (már a szív kioperálása) nem a korban szokásos ereklyegyűjtő-mánia eredménye volt, hanem magának a zeneszerzőnek a kívánsága volt. (Maria Wodzińska: Chopin, 1835)

Az 1950-es években Argentína egy új típusú energiaforrás, a Thermotron nevére keresztelt fúziós erőmű felé fordult. A koncepciót egy cseh származású, de osztrák tudós, Ronald Richter találta ki, aki (saját bevallása szerint) korábban Hitler egyik nukleáris kutatója volt, s aki már 1948-ban eljuttatta ötletét Juan Peron elnökhöz. Peron látott benne fantáziát, így 1949 végén elkezdődött az építkezés a patagóniai San Carlos de Bariloche várostól tíz percnyi hajóútra, az Andok hegység lábánál egy Huemul nevű szigeten. Richter terveiben csupa egyszerűen előállítható és olcsó anyag szerepelt (pl. hidrogén, lítium, deutérium vagy nehézvíz) és korlátlanul előállítható energiát ígért. (Huelma szigete)

Az 1826-ban született Alexandra Amália bajor királyi hercegnő, igazán illusztris családba érkezett, hiszen I. Lajos bajor király és Terézia Sarolta királyné nyolcadik gyermekeként, unokatestvére volt mind Miksa mexikói császárnak és Ferenc Józsefnek, mind Erzsébet királynőnek, vagyis Sisinek. Emellett testvérei is szép karriert futottak be, hiszen Miksa később bajor király, Ottó görög király, Luitpold pedig bajor régens lett.

"Mi, az Egyesült Államok Népe, egy tökéletesebb Unió létrehozása, az igazságosság megteremtése, a hazai nyugalom biztosítása, a közös védelem biztosítása, az általános jólét előmozdítása és a Szabadság Áldásainak biztosítása érdekében, önmagunk és utódjaink számára rendet teszünk és létrehozzuk ezt az alkotmányt az Amerikai Egyesült Államok számára."

Ezeket a szavakat egy kevéssé ismert alapító atya, Gouverneur Morris írta, akinek egészen különleges élete és még ettől is különlegesebb halála volt. Az ő életének egyediségével, talán csak Benjamin Franklin életének változatossága vehette fel a versenyt abban az időben, vagy még ő sem. (Gouverneur Morris)

A lövőhal (Toxotes chatareus) egy különleges technikával vadászik a különböző rovarokra. Nevezetesen, a szájából kilövelő nagynyomású vízsugárral eltalálja az éppen pihenő vagy akár repülő rovarokat, amelyek így a vízbe esnek, ahol a lövőhal már nyugodtan elkaphatja őket.

Mindez nagyon egyszerűen hangzik, de ettől sokkal bonyolultabb folyamat, hiszen ha figyelembe vesszük, hogy akár négyméteres távolságból is képes a célpontot levadászni, akkor láthatjuk, hogy milyen nehéz lehet a pontos célzás és a vízbe csapódás helyének kiszámítása is.

Heliogabalus (204-222) avagy Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus az egyik legkülönösebb életű római császár volt. Apja szenátor volt, anyja rokonságban állt Caracalla császár feleségével. Heliogabalus, Julia Maesa, a nagyanyja révén került a trónra, aki elhatározta, hogy megbuktatja Macrinus császárt, s erre a célra hatalmas összeget, a hírek szerint 3 millió sestersiust fordított.

A sikertelen egyiptomi hadjárat után egy májusi hajnalon egy katonai táborban császárra kiáltották ki az akkor 14 éves fiút. A nagyanyja igyekezett Caracalla természetes (törvénytelen) fiának feltüntetni. (Matt Hugues: Heliogabalus)

A 16. század legnevesebb bibliafordítója, William Tyndale, 1494-ben született, majd Oxfordban (s talán Cambridge-ben is) tanult, ahol pappá is szentelték. Az egyházból hamar kiábrándult, de Luther és Erasmus nyomán elhatározta, hogy lefordítja az Újszövetséget. Ehhez azonban püspöki engedély kellett, amelyet a londoni püspök nem adott meg számára. Igazi nyelvzseni volt, hiszen az angol mellett görögül, héberül, németül, olaszul, latinul és spanyolul is beszélt. (litográfia Tyndale-ról)