1517. április 14-én egy Dr. Bell néven ismert prédikátor lázító és idegengyűlölő beszédet mondott Londonban a Szent Pál-keresztnél John Lincoln biztatására, s azzal vádolta a bevándorlókat, hogy elveszik az angolok munkáját és "megeszik a kenyeret a szegény apátlan gyerekektől".

Arra szólította fel az angolokat, hogy védjék meg magukat az idegenektől. A következő két hétben szórványos támadások történtek az idegenek ellen és elterjedt a hír, hogy május elsején a város fellázad és megöl minden idegent. Azért akkor, mert aznap a tanoncoknak, kézműveseknek és kereskedőknek szabadnapja volt.

Ebben az időben a fiatal VIII. Henrik uralkodott, akinek első feleségével, Aragóniai Katalinnal számos külföldi érkezett az országba. Persze voltak más külföldiek is, flamand munkások vagy gazdag külföldi kereskedők és bankárok egyaránt. Londonban akkortájt 50 ezer fő lakott, s ennek közel 2%-a lehetett külföldi születésű.

A király ekkor feleségével a richmondi palotában lakott, s Wolsey bíboros volt aki távollétében az ügyeket intézte.

A londoni polgármester tartva az esetleges lázadástól, Wolsey parancsára április 30-án este 20:30 bejelentette, hogy aznap este 21 órától kijárási tilalom lesz. Nem sokkal később, de már a kijárási tilalom megkezdése után, John Mundy, aki egy alpolgármester volt éppen hazafelé utazott a Cheapside-on, amikor egy csapat fiatal férfit látott. Az alpolgármester haza akarta küldeni őket, majd az egyikük karját megragadta, mire a többiek a társuk védelmére keltek. Végül az alpolgármester elmenekült a helyszínről.

Néhány óra múlva több ezer fiatal férfi gyűlt össze a Cheapside-on, s kiszabadítottak több olyan foglyot, akiket a külföldiek elleni támadások miatt zártak be. A tömeg ezután a Szent Pál-székesegyháztól északra fekvő St. Martin Le Grand városrészbe ment, ahol sok külföldi élt. Itt Thomas More próbálta őket csitítani, de kevés sikerrel. Közben a városrész lakói az ablakokból mindenfélét kezdtek kidobálni a kövektől a téglákig, de öntöttek ki forrásban lévő vizet is.

Ezek a tömegben pánikot, majd haragot váltottak ki, s elkezdték a külföldiek házait kifosztani szerte a városban. Ekkor egy Sir Thomas Parr nevű veterán lovag lovon indult a királyhoz, hogy beszámoljon az eseményekről, mert aggódott a családja, különösen éppen négyéves Katherine Parr biztonságáért. (Ő aztán később a király hatodik felesége lett). A király utasítására Shrewsbury és Surrey grófjai indultak egy csapattal a városba.

Közben azonban Norfolk hercege 1300 fős magánseregével megérkezett a városba, s gyorsan elfojtotta a zavargást.

Hajnali három órára a zavargás elcsitult és összesen 300 letartóztatott embert engedtek szabadon. Nem mindenki járt azonban ilyen jól, maradtak még a börtönben elég sokan.

A lázadók közül végül összesen 13 főt árulás miatt elítéltek és május 4-én kivégezték őket. A kivégzéseket az az Edmund Howard felügyelte, aki nem sokkal később egy Catherine Howard nevű lány apja lett, aki aztán a király negyedik felesége lett.

A lázító prédikátort felbujtó John Lincoln kivégzése három nappal később történt. Az eseményről beszámolt Edward Hall krónikás is a velencei dózsénak írt levelében öt nappal később. A beszámolója szerint a mintegy 400 erőszakosabb lázadó között mindössze 11 volt nő.

A király május 5-én audenciát tartott az életben maradt foglyok számára a Westminster Hallban, s még a nemesség is kérte a királyt, hogy a többi fogolynak kegyelmezzen meg. Mivel (az akkor még szeretett) Aragóniai Katalin királyné is ezt kérte, Henrik kegyesen megbocsátott. Londonban azonban ekkor már legalább ötezer katona tartózkodott, elővigyázatosságból.

djp