A briteknél 1964 április 4-én végezték ki az utolsó bűnözőt, James Hanratty-t (bár az ő esetében sokan kételkedtek a bűnösségben), amellyel egy több mint másfélezer éves büntetési módszert tettek félre. Ő volt az utolsó angol hóhér, Harry Allen utolsó 'munkája'.

Egészen a 20. századig az akasztás volt a leggyakoribb halálbüntetési forma. Kezdetben egy hurkot helyeztek az elítélt nyakára és felfüggesztették egy faágra, később azonban létrákat és szekereket alkalmaztak, hogy fából készült akasztófára akaszthassák az embereket.

A 13. századra ez kissé 'továbbfejlődött', főként azok számára akik a legdurvább bűncselekményeket hajtották végre. Ilyen volt a hazaárulás is. (középkori akasztás futószalagon a képen)

Ezeket a személyeket a kivégzés helyszínére hurcolták, majd felakasztották, aztán kibelezték vagy negyedelték. Olykor a leendő bűnösök számára elrettentésül, a végtagokat vagy a fejet nyilvánosan kitűzték.

A 18. században kezdett kialakulni a "long drop" módszer, amelyet először a londoni Newgate-i börtönben alkalmaztak 1783-ban. Ekkortájt ott egy olyan új típusú akasztófa volt, amely egyszerre 2 vagy 3 bűnös felakasztására is képes volt.

Mindegyik elítélt hurokkal a nyakában állt, majd egy csapóajtó kinyílott, így hirtelen zuhantak lefelé, s kitörték a nyakukat. Ez a módszer sokkal humánusabb volt, mint a korábban használt. Persze a zuhanás hossza pontos számítások eredménye volt a kívánt hatás elérése miatt.

Az akasztás mellett azonban voltak más büntetési formák is. A máglyán égetés szintén népszerű volt a szigetországban, s a 11. században az eretnekség, a 13. századtól pedig a hazaárulás büntetése volt, bár aztán 1790-től felváltotta az akasztás.

I. Mária uralkodása alatt nagyszámú vallási üldözöttet égettek el. (a fenti képen) Amikor Mária királynő lett, vissza akarta állítani a katolicizmust államvallássá, s legalább 220 (mások szerint 300-tól több) protestáns ellenfelét ítélték el eretnekségért és őket égették el máglyán. Ennek köszönhette a Véres Mária ragadványnevet.

Elsősorban a nőket égették el, jellemzően azokat, akiket hazaárulásért ítéltek el, vagy esetleg meggyilkolták a férjüket. Emellett a boszorkánysággal vádolt személyek is égetésre lettek ítélve, Skóciában egészen a 18. századig.

A nemesek azonban magasabb státusszal rendelkeztek, így ők kaptak némi "kedvezményt", ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy leggyakrabban lefejezték őket. Ezt tartották a legkevésbé fájdalmas megoldásnak, bár a hóhér személyétől azért nagyon sok függött, ahogyan ez olykor ki is derült. 

Így végezték ki VIII. Henrik két feleségét, Boleyn Annát és Howard Katalint is, de Stuart Máriát, Lady Jane-t vagy I. Károlyt is így ölték meg, persze sok más személy mellett.

Ahogyan az időben haladunk előrefelé, egyre véresebb lett a büntetőtörvénykönyv, hiszen 1688-ban még csak 50 olyan bűncselekmény volt, amely halálbüntetéssel volt sújtható, s ez 1776-ra már 220-ra nőtt. Ebből is látható, hogy példátlanul megnövekedhetett a halálbüntetések száma, s ez leginkább a Bloody Code törvényeknek volt köszönhető. Ez sokat foglalkozott a tulajdon védelmével is, amelynek következtében aránytalan módon érintette a szegényeket. Azok a bűncselekmények is halállal voltak büntethetőek, amelyek a 12 pennyt meghaladó javak ellopását jelentették. Ez egy szakmunkás heti bérének körülbelül a huszadrésze volt. (a Bloody Code eredménye a képen)

A 18. század végére azonban a bírók egyre kevésbé voltak hajlandóak a halálbüntetést kiszabni az ilyen jellegű cselekményekért. Ehelyett egy 1717-es törvény értelmében az elítélteket deportálták, előbb Amerikába, majd Ausztráliába. Ausztrália persze akkor került szóba, amikor Amerika elszakadt Angliától az 1770-es években.

Egy 1823-as törvény, amely a halálraítéltekről szólt, már csak a hazaárulás és gyilkosság esetén tartotta fenn a halálbüntetést, majd a főbűncselekmények száma fokozatosan tovább csökkent. Ráadásul még ott sem volt mindig egyszerű az ilyen büntetés kiszabása. Viktória királynő ellen több merényletet is elkövettek, s a merénylők egy részét szintén deportálták. 

1908 után már nem mertek 16 éven aluliakat halál ítélni, amely korlátozást 1933-ben 18 évre emeltek. Közben már 1931-ben nem lehetett kivégezni nőket a szülés utáni csecsemőgyilkosságért sem.

1923-ban nagy port kavart Edith Thompson és Freddie Bywaters akasztása, mert meggyilkolták Percy Thompsont, Edith férjét. Főként azért, mert 1907 óta nem végeztek ki nőt. Edith akasztása ráadásul nem túl jól sikerült (s feltehetően ártatlan is volt), így egymillió ember írt alá egy petíciót a halálbüntetése eltörléséért. A belügyminiszter azonban nem foglalkozott az üggyel. (a képen balról jobbra  Freddie Bywaters, Edith Thompson és Percy Thompson)

Első alkalommal 1938-ban merült fel a halálbüntetés eltörlésének a lehetősége, de akkor a közelgő második világháború miatt ezt elhalasztották.

1955-ben Ruth Ellis lelőtte a barátját David Blakelyt egy londoni kocsma előtt, így ő lett az utolsó nő, akit felakasztottak Nagy-Britanniában. Mivel a férfi erőszakos volt a nővel, sokan nem érezték jogosnak a halálbüntetést. (a képen Ruth Ellis és David Blakely)

Közben 1945-ben politikai kérdéssé is vált az ügy, így 1957-ben törvénnyel korlátozták tovább a használhatóságát. 1965-ben a halálbüntetések végrehajtását 5 évre felfüggesztették, majd 1969-ben véglegesen felfüggesztették.

Mindezek ellenére csak 1998-ban törölték el a hazaárulásért és kalózkodásért a kiszabható halálbüntetéseket is.

   Források – djp