Napóleon a hadi sikerek után arra vágyott, hogy valóban bekerüljön a magas arisztokrácia köreibe, s egyúttal dinasztikus okok miatt is, egy olyan házasságot keresett, amellyel szövetségeseket találhat vagy legalábbis ellenségeinek, ellenfeleinek száma csökken.

Erre a célra, teljesen megfelelt számára II. Ferenc osztrák császár lánya.

II. Ferenc, apját, II. Lipótot követve lett a birodalom első embere, aki 1806-ig német-római császár volt, amikor Napóleon követelésére megszűnt a Német-római Birodalom, de eközben 1804-tól már az első osztrák császár is lett, persze a német, a magyar és a cseh királyi cím mellett.

II. Ferencnek összesen 13 gyermeke született, s közülük a legidősebb (életben maradt) volt Mária Ludovika főhercegnő, akit Napóleon kinézett magának.

A főhercegnő kétéves volt, amikor nagynénjét kivégezték a franciák, s négyéves, amikor a kivégzett Mária Antoinette lánya kiszabadult a három évig tartó fogságából, egy fogolycsere miatt. Így, egész életében a Napóleon elleni gyűlöletre nevelték, amelyet az is segített, hogy a franciák 1805-ben és 1809-ben Bécset is elfoglalták, s guillotinokat állítottak fel elrettentésül. Az osztrák császár, ekkor nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondjon.

Az első hírek ekkor, 1809-ben röppentek fel az esetleges házasságkötésről, amikor a főhercegnő 18 éves lett. Mária Ludovika, vagy ahogyan később nevezték Mária Lujza, nem volt elragadtatva az ötlettől, s abban reménykedett, hogy apja nem enged a francia császárnak. Ugyanakkor félt, hiszen egyik barátjának azt írta: "Napóleon túlságosan fél attól, hogy visszautasítják, és túlságosan is szándékában áll minket tovább bántani, hogy ilyen követelést tegyen, és apa túl jó ahhoz, hogy ragaszkodjon valamihez, ami fontos."

Amikor hírét vette, hogy a francia császár válni fog, mindennap remegő kézzel nyitotta ki az újságokat, arra számítva, hogy benne van, ki a leendő császárné. Madamoiselle Poulet-nek írta egyik levelében, 1810 január 22-én: "Napóleon válása óta továbbra is annak reményében nyitom ki a Gazette de Francfort-ot, hogy új menyasszonyának bejelentését találom. Be kell vallanom, hogy ez a késés sok okot adott az aggodalomra. […] Sorsomat az isteni Gondviselés kezébe adom. […] Ha a szerencsétlenség úgy kívánja, Készen állok arra, hogy saját boldogságomat feláldozzam az állam érdekében, és meg vagyok győződve arról, hogy az igazi boldogság csakis kötelességek teljesítéséből származik, méghozzá a kívánságaim ellenére."

Apjának azt írta, hogy „Gyermeki tisztelettel várom a döntésedet.”

Apja nem is merte közölni vele döntését, hanem Metternichre, az akkori párizsi osztrák követre bízta a döntése közlését. Mária Lujza tudomásul vette a döntést, hiszen tudta, hogy édesapja szereti, de Napóleon zsarolásának nem tud ellentmondani.

A házasságkötés megszervezése azonnal megindult, s az üggyel megbízott Berthier herceg több alkalommal is megjárta a Bécs-Párizs utat. Március 9-én aláírták a házassági szerződést, s 1810. március 11-én 17:30-kor megtörtént a hivatalos házasságkötés, a vőlegény távollétében, akit Károly főherceg képviselt. A házassági szerződésben rögzítették Mária Lujza hozományát, amely 400 000 franknak felelt meg.

Ezután az újdonsült feleség, kíséretével Párizsba indult, ahol 1810. április 1-én volt a polgári esküvő, majd április 2-án következett az egyházi ceremónia. A császár nagyon türelmetlen volt, s eléjük lovagolt, s a hivatalos egyházi esküvő előtt asszonnyá tette, az ifjú feleségét.

Persze a másik oldalon sem ment minden egyszerűen.

Napóleon 1796. március 9-én vette feleségül Josephine Beauharnais-t, s bár szerette, a házasságot fel akarta bontani Josephine gyermektelensége miatt.

A francia császár 1809 októberében határozta el magát a válásra, de több, mint egy hónapot várt, míg 1809. november 30-án közölni merte feleségével. "Most is szeretlek, a politikában azonban nincs szív, csak fej."

Josephine, hiába kérte döntése megváltoztatását, a párizsi egyházmegye bírósága 1810. január 10-én érvénytelennek mondta ki a házasságot, mert a ceremónián nem voltak tanúk.

Josephine és háziállatai így átköltözött a Malmaisonba, s 14 év után (hivatalosan) kivonult Napóleon életéből.

A francia császár leckéket vett a protokollból és megtanult keringőzni is, mert nem akart kellemetlen perceket sem a maga, sem a jövendőbelije számára.

Igazság szerint előbb Anna Pavlova nagyhercegnő kezét kérte meg, de I. Sándor orosz cár nem akarta húga kezét neki adni - talán ezért vonult Oroszország ellen?

A házasságkötés után Mária Lujza négy évig császárné lehetett, s Napóleon elégedetten konstatálta, hogy 1811. március 20-án megszületett Róma királya, akinek Madame de Montesquiou lett a nevelőnője.

Az, hogy fontosnak tartotta Mária Lujzát, a szülés közben is kiderült, hiszen a vajúdás nagyon elhúzódott, s a császár parancsot adott, hogy ha dönteni kell, akkor az anya életét mentsék meg - a szokásokkal ellentétben.

Furcsa kettőség volt - Josephine-t szerette, de nem tisztelte, Mária Lujzát viszont nem szerette, de tisztelte és sokáig meg sem csalta, szemben Josephine-nel.

A fiatal császárné számára a palota összes általa használt szobáját felújították, hogy semmi ne emlékeztesse Josephine-re, de a házassági szerződés tulajdonképpen egy aranykalitkába zárta.

Dicséretére legyen mondva, reprezentatív szerepét, minden alkalommal kellő méltósággal és szorgalommal látta el. A császár annyira elégedett volt engedelmességével, hogy amikor az orosz hadjáratra indult, őt nevezte meg régensként, bár korlátozott hatalommal.

A hazatérése után, amikor az ellenséges hadak már megközelítették Párizst, Napóleon 1814. január 25-én ismét elment és soha többé nem látta viszont feleségét és kisfiát. Március 28-án már Párizs alatt álltak az ellenséges hadak, s Mária Lujza maradni akart, de a császár parancsára mégis elhagyta a várost, s Blois-ba ment. Követni akarta a férjét Elba szigetére, aki azonban hazaküldte Bécsbe, az apjához.

Napóleon végleges bukása után kapcsolatba keveredett Albert von Neipperg osztrák gróffal, akinek több gyermeket is szült, majd a férje halála után össze is házasodtak. A második férje halála után újra férjhez ment, majd 1847-ben mellhártya-gyulladásban elhunyt.

 DJP