A legenda szerint az első karácsonyfát Luther Márton állította 1536-ban egy hirtelen ötlettől vezérelve. Amikor egy decemberi éjszakán hazafelé sétált a fenyveserdőben a wittenbergi otthona felé, s felnézett a tiszta égre, csillagok ezreit látta felcsillanni a fák ágai között.

Ez a látvány ihlette arra, hogy egy fenyőfát állítson a szoba közepére, amelyet egy gyertyával világított meg, emlékeztetve a gyermekeit a csillagos égre, s talán a Betlehemi csillagra is.

Néhány évtized múlva már a feldíszített fenyőfák voltak Dél-Németországban elterjedve, s 1605-ben már azt is feljegyezték, hogy sokszínű papírból kivágott rózsákkal, almával, ostyával, aranyfóliával és édességekkel töltötték meg a fákat. A fenyőfa helyett olykor bukszfa (puszpáng) vagy tiszafa került a házakba. Így volt ez Mecklenburg-Strelitz hercegségben is, ahol Sarolta hercegnő felnőtt, aki később III. György angol király felesége, s ezzel Viktória királynő nagymamája lett.

Sarolta ezeket a szokásokat magával vitte 1761-ben Angliába is, de eleinte csak a szűk családi körben tartotta meg az ünnepet.

Samuel Taylor Coleridge angol költő 1798 decemberében Mecklenburg-Strelitzben járt és nagyon meglepte az ott tartott tiszafa-szertartás, amelyről egy 1799. április 23-án írt leveléből értesülhetünk: „Karácsony előtti estén az egyik szalont bevilágítják a gyerekek számára, ahová a szülők egyelőre nem léphetnek be; egy nagy tiszafa ágat erősítenek az asztalra a faltól kicsit távolabb, az ágban kis díszek sokasága van rögzítve ... és a gallyakon színes papír stb. van. Ez alatt az ág alatt rakják ki a gyerekek a szüleiknek szánt ajándékokat, de még mindig zsebükben rejtve, hogy mit szánnak egymásnak. Ezután bemutatják a szülőkek, és mindegyik bemutatja a maga kis ajándékát; aztán egyenként kiveszik a maradékot a zsebükből, amit egymásnak szánnak."

Coleridge többekkel beszélhetett a tapasztalatairól, mert nem lehet véletlen, hogy a következő év, 1800 karácsonyán vitte a nyilvánosság elé az addigi szűk körben tartott ünnepet a királyné (a fenti képen Charlotte királyné).

Sarolta királyné tehát 1800 decemberében állította fel az első ismert angol karácsonyfát Windsorban (egy tiszafát egy hatalmas cserépben), a palota egyik legnagyobb termében. Olyannyira szívén viselte az ügyet, hogy udvarhölgyei kíséretében ő maga is díszítette. A királyné hatalmas partit szervezett a windsori családok gyermekeinek, s hirtelen ötlet alapján a tiszafát édességekkel, mandulával, mazsolával, gyümölcsökkel, ajándékokkal és kis viaszgyertyákkal rakta tele. Így állította a Queen’s Lodge szalon közepére. A másnap este megérkező gyerekek teljesen elbűvölten nézték a feldíszítés után viaszgyertyák által megvilágított fát - szinte Tündérországban érezhették magukat. (a lenti Viktória királynő gyermekei és férje társaságában)

Boldogan körbeülték és énekeltek, majd különböző ajándéktárgyakat adtak egymásnak – leggyakrabban ruhákat, ékszereket, játékokat, édességeket és dísztárgyakat. Az angol nemesség számára mindez eléggé meglepő volt, mivel még sohasem láttak hasonlót. Dr. John Watkins, a királyné egyik életrajzírója szerint (aki maga is részt vett a partin) „miután a társaság körbejárta és megcsodálta a fát, minden gyerek kapott egy-egy adagot a rajta lévő édességből, egy játékkal együtt, majd mindenki elégedetten tért haza”.

Ennek alapján a következő években egyre több főrangú család kezdett karácsonykor fákat állítani, fenyőfát, tiszafát vagy puszpángot. Bármilyen fa is volt, elmaradhatatlan volt a gyertyafény és az ajándékok, amelyek körülölelték a fát. Az asztallapokra vagy a fák ágai közé gyakran került Noé bárkája vagy mintafarmja is, számos vidáman festett, fából készült állat is került oda.

A családi archívumok alapján a következő években számos nemesi család állíttatott karácsonyfát, így tett többek között 1807-ben az akkori miniszterelnök, Portland hercege is.

Amikor Sarolta királyné 1818-ban elhunyt, a szokás már gyökeret vert a nemesség körében, s lassan tovább virágzott. Mindez azonban csak egy szűk rétegben terjedt el.

Ennek bizonyítéka volt Charles Greville, a titkos tanács szellemes hivatalnokának 1829-ben kelt feljegyzése is, akit lenyűgözött Dorothea von Lieven hercegnő karácsony napján a hertfordshire-i Panshangerben felállított három lucfenyője, amelyet egy baráti család három kisgyermekének állítottak. Ahogyan Greville írta: „A három fa egy nagy cserépben egy hosszú, rózsaszín vászonnal letakart asztalra került; minden fát három kör alakú színes viaszgyertyával világítottak meg – kék, zöld, piros és fehér. Minden fa előtt kiállítottak egy-egy játékot, kesztyűt, zsebkendőt, ajándékdobozt, könyvet és különféle egyéb tárgyakat – ajándékokat a fa tulajdonosának. Nagyon lenyűgöző volt'.

Aztán 1840 decemberében, a friss házas, fiatal királynő még fiatalabb férje, Albert herceg, szülőföldjéről, Coburgból importált lucfenyőket, amelyeket a királyi palotában felállított.

Mindez az arisztokrácia számára már nem jelentett újdonságot, de a mindig újdonságokra éhes újságok számára igen, így a következő évektől az Illustrated London News, a Cassell's Magazine és a The Graphic és más hasonló lapok hosszú évekig aprólékosan beszámoltak a királyi karácsonyfák jellemzőiről. Mindez a köznéphez is eljuttatta a karácsonyfaállítás szokását, s hamarosan eljutott az Újvilágba is.

Amikor Albert herceg 1861 decemberében elhunyt, már nem nagyon volt olyan család, amely ne ismerte volna a karácsonyfaállítás szokását, s a legtöbben állítottak is.

djp