Nagy Szulejmán (akit Törvényhozó Szulejmánnak is hívnak) 1494. november 6-án született a Fekete-tenger partján fekvő Trabzonban, ahol apja, a későbbi I. Szelim akkortájt beglerbég volt. Nagyapja, II. Bajezid halála után apja lett a szultán, ő pedig ekkortájt a Krími-félsziget délkeleti partvidékén elhelyezkedő Kaffai szandzsák vezetője volt.

Szulejmán nyolc évvel később, Szelim halála után 1520. szeptember 30-án került a trónra I. Szulejmán néven, mint az Oszmán Birodalom tizedik szultánja, s egyben a leghosszabb ideig uralkodó is. Ahogyan a velencei követ írta: “Magas és vékony, mégis erős testalkatú. Nyaka egy kicsit túl hosszú, az arca keskeny, az orra horgas, bajsza és szakálla ritkás, bőre kissé sápadt, megjelenése mégis kellemes. A hírek szerint bölcs és világos ítéletű, és mindenki jó uralkodást remél tőle.”

Uralkodása volt az Oszmán Birodalom katonai, gazdasági és politikai csúcspontja, de ekkorra teszik a kulturális aranykort is, akár az építészetet, akár az egyéb művészeti ágakat nézzük.

Szulejmán apja politikájával ellentétben kereste a nyugati hatalmakkal a kapcsolatot, s ennek eredményeképpen szövetséget kötött I. Ferenc francia királlyal is. Az elsődleges közös ellenfél/ellenség a Habsburg-ház volt, amely ekkortájt Európa legnagyobb és leggazdagabb birodalmát igazgatta a fiatal Habsburg Károly révén. Károly  még "csak" német és spanyol király volt, majd német-római császár lett a sok egyéb címe és rangja mellett.

A szövetség a törökök számára is gyümölcsöző volt, hiszen többek között 1543-ban Esztergom ostromakor francia tüzérség segítette őket.

A magyarok számára mindenféleképpen a mohácsi vereség a legfájóbb pontja az uralkodásának, amely nem csak II. Lajos halálát, hanem a független Magyar Királyság végét is jelentette. Persze érték azért kellemetlen meglepetések is, pl. Egerben. Néhányévvel később ráadásul Szigetvár ostromakor magyar földön halt meg és itt is temették el (legalábbis részben) a legnagyobb hatású török uralkodót.

Szulejmánnak azonban nem csak a hódítással kellett foglalkoznia, hanem a klasszikus oszmán örökösödési válságot is kezelnie kellett - amely a halála után bekövetkezne.

Ennek eredményeképpen 1553-ban a szultán parancsára az egyébként a katonaság és hadsereg körében rendkívül népszerű elsőszülött fiát, Musztafát a szultán őrei megölték. Musztafa sereget gyűjtött, s ezt apja fenyegetésnek vette, így amikor a szultán sátrába lépett, az őrök rátámadtak, s hosszas közdelem után legyűrték.

Persze a szultán legfőbb indoka az volt, hogy kedvenc feleségének Hürrem szultánának a fia, Szelim kerülhessen a trónra, aki a korban a következő volt. Amikor viszont Hürrem másik fia Bayezid vitába keveredett Szelimmel az öröklést illetően a szultán a hadsereg szemében sokkal népszerűbb Bayezidet ki akarta végeztetni.

Bayezid azonban elmenekült és a Szafavida Birodalomban keresett menedéket. Ott lelkesen fogadták, majd a szultán kérésére (követelésére) a sah 400 ezer aranyért cserében mégis átadta Bayezidet és négy fiát, akiket szinte azonnal kivégeztek.

Ennek alapján a szultánnak ekkor már csak egy élő fia maradt, aki öt évvel később, apja halála után II. Szelim néven követte a trónon, s Szőke Szelim vagy Részeges Szelim néven emlegették.

djp