A jaffai szerződés - megegyezés vérontás nélkül
1229. február 18-án rendkívüli esemény zajlott le a Szentföldön: Jeruzsálem, a három világvallás szent városa, harc nélkül került vissza keresztény kézre. A jaffai szerződés, amelyet II. Frigyes német-római császár és al-Kámil egyiptomi szultán kötött, egyedülálló pillanat volt a keresztes háborúk történetében – talán az egyetlen, amikor a diplomácia győzedelmeskedett a fegyverek felett.
Hogyan jutott el két, látszólag kibékíthetetlen fél ehhez a megállapodáshoz, s milyen előzmények tették lehetővé a békekötést?
Az előzmények: az ötödik keresztes hadjárat kudarca
A jaffai béke megértéséhez vissza kell tekintenünk az ötödik keresztes hadjáratra, amely végzetes kudarcba fulladt. A III. Ince pápa által meghirdetett hadjárat célja nem Jeruzsálem közvetlen megtámadása volt, hanem Egyiptom elfoglalása – amely az Ajjúbida-dinasztia legfontosabb területe volt.
A stratégia logikus volt: Egyiptom ellenőrzése nélkül a Szentföld soha nem maradhatna tartósan keresztény kézen.
A keresztesek 1219 novemberében sikeresen elfoglalták Damiettát, a Nílus-delta stratégiai kulcsvárosát. Al-Kámil szultán ekkor még békeajánlatot tett: visszaadja Jeruzsálemet és a tengerpartig terjedő területeket, ha a keresztesek visszavonulnak Egyiptomból.
Pelagius Galvani pápai legátus azonban, bízva a további katonai sikerekben és II. Frigyes ígért csapatainak megérkezésében, így elutasította az ajánlatot. Ez akkor végzetes hibának bizonyult.
1221 júliusában a keresztesek Kairó ellen nyomultak, de al-Kámil – aki időközben megerősítette hatalmát és testvérétől, a damaszkuszi emírtől is támogatást kapott – zseniális hadműveletet hajtott végre. A Nílus gátjait átvágva elárasztotta a vidéket, és a keresztes sereget bekerítette. Pelagiusnak nem maradt más választása, mint kapitulálni: Damiettát vissza kellett adni, és nyolcévi fegyverszünetet kellett kötni.
A kudarc súlyos csapást mért a keresztes mozgalomra. A keresztények II. Frigyest hibáztatták, amiért ígérete ellenére nem érkezett meg seregével. A császár megértette: ha vissza akarja állítani tekintélyét és teljesíteni szeretné keresztes fogadalmát, más úton kell járnia.
II. Frigyes: a kiátkozott császár
Frigyes egyike volt Európa legsokoldalúbb és legellentmondásosabb uralkodóinak. Szicíliában nevelkedett, ahol keresztény, muszlim és zsidó kultúrák találkoztak. Folyékonyan beszélt arabul, filozófiával és tudománnyal foglalkozott, ráadásul muszlim testőrei voltak – mindez rendkívül szokatlan volt a nép szemében egy keresztény császártól. Frigyes nem volt hagyományos értelemben vett vallásos harcos; sokkal inkább értelmiségi és pragmatikus politikus.
1215-ben, a királlyá koronázásakor fogadalmat tett, hogy keresztes hadjáratot vezet Jeruzsálem felszabadítására. Évről évre halasztotta azonban az indulást: először német birodalmi ügyekkel, majd szicíliai problémákkal indokolta késését. 1223-ban a ferentinói zsinaton a pápa jelenlétében újra megesküdött, de 1227-ben, amikor végre hajóra szállt, betegség miatt ismét visszafordult.
Gergely pápa türelme ekkor végleg elfogyott: kiközösítette Frigyest. A császár 1228 nyarán mégis elindult – kiátkozott állapotban, ami példátlan volt a keresztes háborúk történetében. Amikor híre érkezett Akkóba, hogy a pápa megerősítette a kiközösítést, a legtöbb keresztes lovag elhagyta őt. Jórészt csak a német lovagrend maradt hűséges mellette.
Apró mellékszál, de a három félesége közül mindegyiknek volt magyar vonatkozása. Az első felesége, Aragóniai Konstancia, korábban Imre feleségeként magyar királyné volt, II. Izabella jeruzsálemi királynő Árpádházi Szent Piroska, s így Szent László magyar király leszármazottja volt, Plantagenet Izabella pedig Szent István leszármazottja volt. - de egyébként II. Frigyes saját jogon is I. Béla magyar király, Zsófia nevű leányának a leszármazottja.
Al-Kámil stratégiai dilemmája
Al-Kámil szultán helyzete 1228–1229-ben rendkívül kényes volt. Bár az ötödik keresztes hadjáratot sikeresen visszaverte, a dinasztián belüli családi viszályok komoly fenyegetést jelentettek. Testvére, al-Mu'azzam, a damaszkuszi emír 1227-ben elhunyt, de özvegye és fia, an-Nászir Dávúd továbbra is rivális hatalmi központot alkotott. Al-Kámil ambíciói Damaszkusz felé irányultak – a város ellenőrzése nélkül nem lehetett igazi ura Szíriának és Palesztinának.
A szultán számára Frigyes megérkezése kettős kihívást jelentett. Egyfelől egy újabb keresztes sereg a küszöbön állt, amely – bár megtizedelt és kiátkozott volt – továbbra is veszélyt jelentett Egyiptomra. Másfelől al-Kámil tudta, hogy ha hosszú ostromba és háborúba bocsátkozik a keresztesekkel, az meggyengíti pozícióját Damaszkusszal szemben. Egy harmadik fél, a khvárezmiek (török zsoldosok) pedig szintén fenyegette északi területeit.
Al-Kámilnak már korábban is voltak kapcsolatai Frigyessel. Még 1227-ben, amikor a császár Szicíliában készülődött, követeket váltottak, és Fakhr al-Dín, a szultán megbízottja személyesen járt Frigyes udvarában. Ezek a korai tárgyalások megteremtették a bizalmat a két fél között – vagy legalábbis azt az illúziót, hogy mindkét uralkodó képes kompromisszumra.
A tárgyalások: titkosság és kölcsönös érdek
1228 szeptemberében Frigyes Akkóba érkezett, majd 1229 elején seregével Jaffába vonult. A két tábor között hónapokon át intenzív diplomáciai levelezés folyt. Frigyes fő követei Thomas Aquinói (NEM Aquinói Szent Tamás, aki ekkor alig 4 éves volt) és Szidóni Balian voltak, míg al-Kámil nevében Fakhr al-Dín, Sams al-Dín és Szalah al-Dín al-Irbilí tárgyaltak.
A tárgyalásokat szigorúan titokban folytatták. Mindkét fél tisztában volt vele, hogy bármilyen engedmény rossz fényt vethet rájuk saját követőik szemében. Frigyes nem engedhette meg magának, hogy úgy térjen haza, hogy semmit sem ért el – különösen kiközösített állapotában. Al-Kámil pedig tudta, hogy ha Jeruzsálemet átadja a “hitetleneknek”, az súlyos kritikát vált ki a muszlim világban.
A megoldás egy rafinált kompromisszum volt. Frigyes megkapta Jeruzsálemet, Betlehemet, Názáretet, valamint egy tengeri folyosót Jaffán keresztül – de Jeruzsálem legszentebb muszlim helyei, a Sziklamecsetet és az Al-Aksza mecsetet al-Kámil megtarthatta. A városfalakat nem lehetett újjáépíteni (al-Mu'azzam 1219-ben leromboltatta őket), így Jeruzsálem katonailag védhetetlen maradt. Mindkét fél azt hangsúlyozhatta követői előtt, amit akart: Frigyes, hogy visszafoglalta a Szent Várost; al-Kámil, hogy a muszlim szent helyek továbbra is védve vannak.
A szerződés tízéves fegyverszünetet írt elő, amely az iszlám jogban megengedett maximális időtartamhoz közelített. Frigyes vállalta, hogy nem támogat semmilyen keresztény támadást al-Kámil ellen, a felek pedig megállapodtak a foglyok kicseréléséről.
de a történetnek még nincs vége ...
Kapcsolódó posztok
Szaladin – aki száműzöttből szultán lett
Szaladin – a keresztesek legnagyobb ellenfele
Konstantinápoly ostroma és elfoglalása 1204-ben
Amikor Jeruzsálem Londonban volt – IV. Henrik halála
Aki már jelenlétével is elrettentette az ellenfelet
